SZÖLLŐSI ADRIENNE:
Thomas Hylland Eriksent már nem kell bemutatnunk a magyar olvasóknak, hiszen Magyarországon is megjelent A pillanat zsarnoksága, az Etnicitás és nacionalizmus című könyved és az antropológia tankönyved: Kis helyek, nagy témák. Írtál már az időről, a nacionalizmusról, a boldogságról, az etnicitásról, a globalizációról.  Mi az a téma, ami a leginkább foglalkoztat mostanában?

THOMAS HYLLAND ERIKSEN:
Köszönöm a kérdést.  Mostanában két dolog érdekel különösen, az egyik nem más, mint az, hogy Nyugat-Európában egyre többen veszítették el a fejlődésbe vetett hitüket, érdekesnek tartom annak továbbgondolását is, hogy nem találtunk semmi olyan pozitív eszmét, ami a helyébe léphetne. Rengeteget beszélünk a klímaváltozás negatív hatásairól, a terrorizmusról, a gazdasági válságról, a gazdasági és politikai bizonytalanságról. Mindennek az lett a következménye, hogy a jövő alakulását kontrollálhatatlannak tartjuk és egyáltalán mindennel kapcsolatban azt éljük meg, hogy nehéz biztonságot és konstruktivitást teremteni a világunkban, magunk körül. 

SzA:
Kelet- Európában is hasonlóképpen egyfajta bizonytalanságot élhetünk meg. A kommunista rendszerek összeomlása után mindenki hitt a jövőben, a demokráciában, a gazdasági fellendülésben. Most mintha mégis a visszájára fordult volna minden, életünket eluralta a bizonytalanság, vannak, akik kételkedni kezdtek a demokráciában és olyan régi fogalmakhoz nyúlnak vissza, mint a nacionalizmus, abban remélnek megtalálni egyfajta biztonságot.

THE:
Igen, különböző mértékben, de minden országban megtalálható a szélsőjobb előretörése. A bizonytalanságban ez olyan szempontból érthető, hogy olyan értékeket keresnek, ami biztonságot és stabilitást ad, amitől úgy érzik, hogy nem húzták ki a lábuk alól a talajt. Olyasmihez fordulnak, ami számukra egyszerűvé és érthetővé teszi a világot. Ugyan akkor én azt gondolom, hogy meg kell tanulnunk együtt élni egyfajta bizonytalansággal, amikor nem kiszámítható mindig minden.

SzA:
A Breivik-ügy kapcsán sokan kíváncsiak voltak a norvég politika reakciójára. Fontos azonban itt azt is megemlíteni, hogy ez esetben nem iszlám terrorizmusról, hanem egy szélsőségesen gondolkodó norvég terror akciójáról van szó.

THE:
Kétségtelenül, lezárhatnánk a határokat, hermetizálhatnánk az országot, de mire mennénk vele? Ebben az esetben egy olyan zárt társadalmat alakítanánk ki, amin csak veszíthetnénk, többek között az identitásunkat. Tudomásul kell venni, hogy minden változik, hogy minden változásban van. A bezártság korlátozza a fejlődést. Szó sincs arról, hogy tagadnám a nemzeti kultúra szükségességet. Azt hiszem mind Magyarországon, mind Norvégiában sokat foglalkozunk a nyelv kérdésével, az irodalommal. A nemzeti kultúra fejlesztése igen fontos, de nem oly módon, hogy elzárjuk magunkat a világtól. Szükségünk van a mobilitásra, kapcsolatépítésre, a kultúrák keveredésére.

SzA:
Hajlamosak vagyunk arra mostanában, hogy a nacionalizmust negatív jelzőkkel lássuk el.
 

THE:
A 19. században a nacionalizmus igen progresszív erőt képviselt és erőteljesen kötődött a demokrácia gondolatához. Gondoljunk csak vissza arra a rengeteg vívmányra, melyeket a 19. században lezajlott forradalmaknak köszönhetünk. A második világháború után azonban láthatóvá vált, hogy a nacionalizmus nem kínál egyértelműen pozitív perspektívát, nacionalizmus kínálta keretek helyett újakat kell találnunk. Szükségünk van a kapcsolatépítésre a világnak azzal a részével is, amelyet igen kevéssé ismerünk, nem zárkózhatunk el többé, nem bújhatunk a nyelvünk szabta határok mögé. A nyitás, ebben az esetben kulcsszóként jelenik meg. A nyitáson kívül van még valami, amit nagyon fontosnak tartok. Meg kell őriznünk az optimizmusunkat, annak ellenére, hogy nem egyszerű, mert nap, mint nap rengeteg szörnyűség történik körülöttünk a világban.

SzA:
Ezek szerint az, aki optimistán tekint a világ jövőjére, egyfajta szemléletváltáson megy keresztül?

THE:
Igen. Nézzük csak például a környezetvédelem problematikáját. Manapság hatékonyan és tudatosan lépünk fel a környezetszennyezéssel szemben. Az én gyermekkoromban, a hetvenes években, az Oslo-fjord például olyan szennyezett volt, hogy nem lehetett fürödni benne, a városokban inkább szénnel fűtöttek, ami tudjuk, hogy mennyire szennyezi a levegőt. Ma már más a helyzet. Különös gondot fordítunk a vizeink tisztaságára és arra, hogy a városokban jelentősen csökkentsük a levegőszennyezést. De ott van például a szemét kérdése is. Megtanultuk újrahasznosítani azt, amire korábban szemétként tekintettünk és a szeméttelepeken halmoztuk fel. Elkezdett érdekelni bennünket, hogy hova kerül az, amit kidobtunk, hogy amikor valami szemétté válik, milyen körforgásba kerül bele és az milyen hatással van a környezetünkre. Elképesztő a gondolat, hogy például azok a műanyagtárgyakat, amelyeket régebben egyszer használatosnak tekintettünk, most újrahasznosítjuk és más számunkra fontos dolgokat gyártunk belőlük. És nem csak a szelektív hulladékgyűjtésre gondolok. Megtanultuk azt is, hogy újra használjuk a régi dolgainkat, újra használunk tárgyakat, amelyeket régebben fölöslegesnek gondoltunk és megváltunk tőlük. Írtam is egy könyvet a szemétről, ami 2011 őszén jelent meg Norvégiában.

SzA:
Miért éppen ezt a témát választottad? Azt hiszem, nem nagyon született még ilyen típusú összefoglaló mű ebben a témában.

THE:
Szeretek a modernitás melléktermékeiről írni. Ennek tekintem a szemét problematikáját is. Meglep, hogy nem foglalkozott vele ilyen szempontból még senki, ami nagyon érdekes, mert ha belegondolsz az áru, attól kezdve, hogy megvetted, kicsomagoltad, elindul a szemétté válás útján. Amúgy morális, politikai és egzisztenciális kérdésnek is tartom a problémát. Fontosnak tartom tehát, hogy arra is felhívjuk a figyelmet, hogy a szemét kezelésével kapcsolatban sokat fejlődtünk és van okunk az optimizmusra. E könyvem szemlélete talán leginkább a „Pillanat zsarnoksága” c. művemhez hasonlítható. Hiszen mindkettőben arról írok, hogy valamiből egyre többet kezdünk felhalmozni.

SzA:
Nem kerülhetem el, hogy meg ne kérdezzelek a skandináv krimi irodalom népszerűségéről a kortárs világirodalomban.

THE:
Az egész történet a Sjövall-Wahlöö szerzőpárossal kezdődött, akik a hatvanas években meglepően sötét tónusú, keményen társadalomkritikus regényeket kezdtek írni. Azután felbukkant Henning Mankell aki az idilli kisvárosi környezetet tette a bűn helyszínévé. Egyre nyilvánvalóbbá vált a regényeknek köszönhetően, hogy meglehetősen sok maszkulin agresszió rejlik abban a feminin társadalomban, amelyben a szerzők is élnek. Folytassuk a sort Stig Larsonnal, aki a sokkoló képet fest arról, hogy mi zajlik a már-már unalomig békés és kiegyensúlyozott Svédországban.

SzA:
Megmondanád mit is értesz azon, amikor „feminizált”-nak nevezed a svéd társadalmat?

THE:
A feminizált megjelöléssel a konfliktuskerülésre utalok, mint alapvető kommunikációs eszközre a svéd, és a norvég társadalomban is. Azért emeltem ki Svédországot, mert például a szociális szektor Svédországban, ahol főleg nők dolgoznak sokkal nagyobb, mint a norvég. Szóval Svédországban egy olyan társadalomban nőnek fel a gyerekek, ahol születésüktől fogva nagy eséllyel inkább csak nőkkel találkoznak az óvodában, az iskolában, a szociális szektorban. Hangsúlyozom, hogy ezt nem kritikaként fogalmazom meg, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy ez által, olyan értékek kerülnek előtérbe a problémamegoldásban, mint a gondoskodás, az empátia, az érzékenység, vagyis, klasszikus női értékek. A fiúkban emiatt meglehetősen sok elfojtott agresszió ragadhat, amit nem tudnak levezetni a mai társadalmi keretek között. Itt jegyezném meg azonban, hogy a társadalom feminizáltsága, a női értékek hangsúlyosabbá válása, elfogadása tette lehetővé, hogy a férfiak is kezdjenek másképp viszonyulni az érzéseikhez. Ma már elfogadott, hogy férfiak is beszéljenek az érzéseikről. És nem csupán ez. Teljesen átalakult a férfi-gyerek kapcsolat megítélése is. A mai apák beszélgetnek a gyerekeikkel, nem távolságtartóak, megértő, empatikus apákká váltak szemben az én szüleim generációjával. 
De térjünk vissza a konkrétan a krimikhez. Nem emiatt olyan sikeresek a krimik, hanem inkább azért, mert bátran vállalkoznak a társadalmi, szociális problémák feltárására és attól sem riadnak vissza, hogy brutális képekkel sokkoljanak, mert ez is része a valóságnak, benne van, létezik, nem tagadhatjuk le.